Gondolatok öregedő tanártársadalomról, fiatalított tanárképzésről
Öregedő társadalmunkban úton-útfélen hallani a nyugdíjrendszer válságáról. Érdemes lenne arra is egyre nagyobb figyelmet fordítani, hogy a pedagógus-társadalom is kiöregedőfélben van. Az utóbbi években egyre több olyan statisztikai adat látott napvilágot, amelyek alátámasztják ezt a megállapítást. Egyik megközelítés szerint rohamosan csökken a harminc év alatti tanárok aránya. 2001-ben a húszas éveiben járó pedagógusok még 16 %-kal részesedtek, 2010-ben ez az arány már mindössze kilenc százalék volt. Más adatok szerint a tanárok harmada 12 éven belül nyugdíjba megy, illetve hogy pontosak legyünk, eléri a (jelenlegi) nyugdíjkorhatárt. Hasonló becslés szerint a pedagógus-társadalom legalább 40%-a ötven év körül vagy afölött van. Ezek a hozzávetőleges adatok elsőre viszonylag könnyen magyarázhatók lennének azzal az általános tendenciával, miszerint társadalmunk egyébként is öregszik, nincs azzal semmi gond, ha pedagógusaink „velünk idősbödnek”. Szóval egyszerűen el lehetne intézni a kérdést a szokásos „naésakkor mivan” mondattal. Sőt! Csökken a gyerekszám, tehát ha a fenti koreloszlásból következően a tanárok létszáma is csökken, bizonyos szempontból a rendszer talál megoldást saját problémáira (csökkenő gyermekszám VS telített pedagógus-pálya).
A helyzet azonban nyilván nem ilyen egyszerű. Ha egy kicsit jobban utánagondolunk, a pedagógusok kiöregedése igen jelentős veszélyeket rejt magában. Viszonylag szerény logikai érzékkel átlátható, hogy mindez elsősorban a jövő generáció(k) számára jelent majd komoly problémákat. Közel sem arról van szó, hogy egy egyre öregedő tanár-gárda önmagában is veszélyeket is hordoz(hat). Középiskolában tanító barátaim gyakran éppen arról mesélnek, hogy a „nagy öregek” a suli igazi motorjai (ez a téma egy másik írás témakörébe tartozik és erősen feszegeti a szakmán belüli generation gap kérdését). Könnyű viszont belátni, hogy a fenti adatsorokból következően a nagyon is közeli jövőben égető tanárhiánnyal kell számolnunk. Ennek már most is vannak egyértelmű jelei. Általában a természettudományi tárgyak és az idegen nyelv oktatása terén érzékelhető jelenleg is országosan tanárhiány. Abban a bizonyos vészesen közeli jövőben azonban minden területen hiányt prognosztizálnak. És hogy mit jelent a közeli jövő? Nos nem kell szakpolitikusnak lenni ahhoz, hogy belássuk: nem kell majd bevárni a fent említett 12 évet addig az állapotig, amikor nehéz lesz tanárokat találni. Mindez országosan várható. Regionális szinten természetesen jelentős különbségek vannak/lesznek. A magyar tanárképzés már ma is erősen a fővárosra koncentrálódik. Ez már eleve eltolódásokat eredményez. A jövőben pedig éppen azokat a „leszakadó” régiókat fogja még erőteljesebben súlytani a tanárhiány, amelyek számára a „helyben és magas színvonalon képzett” tanárgárda elengedhetetlen kitörési pontnak számít.
Úgy tűnik az osztatlan tanárképzés bevezetésével megtörtént az első lehetséges válasz a fenti problémákra. Az új képzési formákkal szemben kezdetben mindig inkább bizalmatlanság tapasztalható. Ennek ellenére a ME-BTK-n az első év viszonylagos sikernek könyvelhető el. Abból a szempontból mindenképpen, hogy a miskolci bölcsészkar 2014-ben újra bőséggel kínálhat állami ösztöndíjas helyeket (ld. Dr. Horváth Zita általános rektorhelyettessel készült riportot – 2014. 01.26.). Az oktatói rangsorok alapján a ME-BTK országosan a legmagasabb színvonalú képzést biztosítja (ld. egy korábbi bejegyzésemet „Nem kell magyarázni a bizonyítványt!”). A képzési paletta folyamatosan bővül: jelenleg 15 szakpáron lehet egyetemi szintű tanárszakos diplomát szerezni Miskolcon. A hallgatóink többsége Északkelet-Magyarország kb. hat megyéjéből rekrutálódik. Minden esély megvan tehát arra, hogy az itt végző új tanár-generáció(k) nagy hatással legyen(ek) a régió jövőjére . Szükség lesz Rájuk.
Tózsa-Rigó Attila
