Lehet-e még újat írni az elmúlt századokról?
A hétköznapi diskurzusban a történettudomány kapcsán gyakran találkozhatunk azzal a véleménnyel, hogy a múlt mára feltárt és ismert, amit a vaskos könyvek sokasága is bizonyíthat. Hiába tehát minden – újabb kutatásokra fordított – energia és erőforrás. Ugyanakkor terjednek igen vad összeesküvés-elméletek is, amelyek globális hamisításokról, eltitkolt forrásokról és történetekről szólnak, és ezek leleplezését, illetve feltárását várják a történettudománytól, így például olyan felfedezéseket, amelyek a magyarságág egyiptomi meg sumer eredetét, Jézus magyarságát, vagy épp a középkor kitaláltságát bizonyítják. Nekik tényleg csalódniuk kell, ha a történettudomány szentesítését remélik. A levéltárak azonban mindig rejtenek olyan forrásokat, mégpedig nem is keveset, amelyek igenis gazdagíthatják még történeti ismereteinket.
Igaz, itt felmerülhet a kérdés, értékesek-e egyáltalán azok a források, amelyek mind ez ideáig elkerülték a kutatók figyelmét? Egy forrás értékét mindig az adott kutatás, az adott kérdésfelvetés határozza meg. Az archív dokumentumok forrásértéke tehát relatív. Egykor szinte csak azok a források foglalkoztatták a történészeket, amelyek királyokról és törvényekről, háborúkról és békékről szóltak. A tudományos érdeklődés azonban megváltozott, és mára igen megbecsültté váltak az olyan szövegek is, amelyek a hétköznapi emberek mindennapjait, a mindennapi élet jelenségeit dokumentálták. Ez persze nem jelenti azt, hogy a politika történetéről, vagy épp a "nagy emberekről" már ne kerülhetnének elő újabb érdekes adatok. Tavaly például vezető sajtóorgánumok is beszámoltak arról, hogy Gyulai Éva, a Történettudományi Intézet igazgatója felfedezte, hogy mikor és hol temették el II. Rákóczi Ferenc elsőszülött, később elfeledett fiát. A bölcsészkar történész–muzeológus docense a sárospataki jezsuiták 1694-től vezetett naplójában találta azt az igen érdekes bejegyzést, amelyben a páterek a különös temetésről vallanak. Ki tudja, miféle információkat rejtenek még a levéltárak mélyén heverő, feltáratlan dokumentumok?
Új eredményeket persze nemcsak újabb források vizsgálata hozhat, hanem – és ez különösképp fontos a tudományban – újabb kérdések felállítása is. E kérdésekre pedig lehet, hogy épp olyan források adhatnak válaszokat, amelyeket más történészek már rég feltártak és kutattak. Egy kiadott, valamint jól ismert forrás is mondhat még újat, ha újat kérdez tőle a kutató. Főleg, ha az adott kutató más szemléletet képvisel, mint elődei. Az újabb kutatások eredménye például, hogy a tudomány mára végképp elvethette azt a sötét Habsburg-képet, amelyet a régebbi történetírás festett.
A történetírás posztmodern elmélete ugyanakkor a történelmet nem egy globális egészként fogja fel, hanem rendre történetekről beszél. Az olyan narratív források, mint például a naplók és a memoárok, tehát nem egy abszolút történelem építőkövei, hanem maguk is önálló történetek. Ekképp egy történeti munka is önálló konstrukció, autonóm szövegvilág lehet. E gondolat fényében persze egész másként festhet a fenti kérdés is.
A történészek munkája azonban nemcsak azért fontos, mert újabb eredményekkel járulnak hozzá a tudományhoz, hanem azért is, mert megőrzik és átörökítik azt a tudást, amelyet az elődök hagytak rájuk. Ismerik Eötvös és Tocqueville műveit, és olvassák Szekfű Gyula és a 20. századi történetírók munkáit. A történészek tehát egy olyan hagyományt ápolnak, amely igen komoly értéket jelent, ugyanis nem kevesebb, mint a múltól felhalmozott ismeretek és gondolatok összessége. Jöhet bármiféle paradigmaváltás, bármiféle korszellem, egy jól megírt történeti munka – úgy gondolom – örökké érték marad.
Rada János
