A Bölcsész Blog rendhagyó módon egy első éves hallgató, tehát egy gólya élménybeszámolóját közli a 2015. évi gólyatáborról, amely idén is fergeteges hangulatban zajlott le a campuson. A szöveg vállalkozó szellemű szerzőjének, Pomázi Szonjának ezúton is jár a köszönet írásáért!
De kezdem inkább az elején. Anno mikor nyár közepén megjött a hír, hogy felvettek az egyetemre, hogy mondjam: szimplán tudomásul vettem. Rengeteg tervet agyaltam ki, hogy mi lesz, ha mégse jutok be, és néhány már-már olyan csábítónak tetszett, hogy szinte sajnáltam, hogy iskolába kell járjak. Már megint… Aztán megérkezett a levél is, benne a hír a gólyatáborról. Na, mondom, ez szuper, mindenkitől hallottam rémhíreket és vicces sztorikat, addig-addig győzködtek (és én is utána az anyukámat, hogy jó lesz ez nekem), hogy azon kaptam magam, hogy a vonaton vagyok, és épp oda megyek. Veszettül féltem, és kíváncsi voltam. A körülöttem utazó emberekről mindről azt hittem, hogy ők is oda mennek, és ők már tudnak valamit, amit én nem, és nekem ez mégse lesz olyan jó… Ez van, néha tudok félni…
Azt hiszem, ott múlt el a félelem, amikor leszálltam a pályaudvaron, és az aluljáróban megláttam egy csapat feltűnően hangos embert, akik egy „bölcsész gólyák ide” feliratú színes papírt szorongattak, és amikor félősen odaértem, üdvrivalgásba kezdtek. Aztán még ketten odajöttek, hogy ők is gólyák, és onnantól buli volt. Hiszen ők is emberek, csak nem esznek meg, gondoltam.
Na de itt még nem volt vége. A regisztrációnál kissé sokkolt a dolog, hogy mennyi mindent kaptunk, írtunk alá, és éééédes istenem mennyi ember…. Ja és egyáltalán: mik azok a családok? Ami fura volt, hogy folyton kiabáltunk. Annyi kar és annyi köszöntés, azt se tudtuk hol áll a fejünk. A családok egy ideig nem számítottak sokat, vegyesen voltunk szobákba osztva, ahol megbeszélhettük, hogy ki milyen, hova került, mik a tervei…
A programok szerintem hihetetlen jók voltak. Bölcsészként kalandparkban kezdtünk, lézerharcoltunk, éjszaka vetélkedtünk, és természetesen meghallgattuk a tanáraink és dékánasszony bemutatkozását. Nappal zsongott a fejem az információtól, este meg… a ’hangulattól’. De becsületére legyen mondva minden szervezőnek, családfőnek és juniornak, hogy soha sem kellett olyanban részt vennünk, amiben nem akartunk. Legalább is, nálunk nem volt ilyen. És ezt a tiszteletet díjaztam a legjobban. A negyedik nap végére lassan kezdett leesni, hogy nagyon jó helyre jöttünk. Hogy ez buli lesz. Hogy lehetőségek tárháza nyílt előttünk, és nekünk csak fel kell nőni, hogy elinduljunk arra, amerre az utunk vezet.
Mellesleg hazaérve valahogy az első dolgom nem az volt, hogy aludjak, hanem hogy meséljek. Meséltem és meséltem, mindennek és mindenkinek, és még azt is toleráltam, ha nem figyeltek rám. Mindegy volt. Ezt az élményt nem lehet magadban tartani… Szóval, ha valaki kételkedni fog a jövőben abban, hogy menjen-e gólyatáborba, vagy inkább ne... Ha Miskolcra jön, és esetleg ,ne adj isten, bölcsésznek… Nos, szerintem meg se merje tenni, hogy kihagyja, mert élete egyik legjobb élményét hagyná ki…
Pomázi Szonja
